Írta: Gretchen Tessner

Három szolgálólány állt a fekete toronyban, egy zárt ajtó előtt, az ősi kőlépcső tetején. Az őszi szél vadul ostromolta a Grendl kastély keleti oldalát, és keresztülzúgott a repedt tetőablakon a lányok fölött. A huzat fütyülve száguldott lefelé a falakon, és meglengette a lépcső oldalán lógó olajlámpát, azzal fenyegetve, hogy egy erősebb széllökéssel összetöri. Nem aludt ki a láng, csak meg-megrebbent minden alkalommal, amikor a szél nekifeszült a tetőablaknak.

-          Úrnőm? – a legfiatalabb szolgálólány próbaképpen kopogott az ajtón.

A két másik is közelebb hajolt, fejüket a nehéz tölgyajtóhoz hajtva füleltek, hátha mozgást hallanak odabentről. Maaike Lorien nem jött ki a szobájából már másfél napja. Az a kevés szolgáló, aki még mindig a kastélyban élt, mert itt tudott maradni Lord Craven meglepetésszerű, és meg nem magyarázott elbocsájtásai után, furcsának találta az úrnő viselkedését, és megpróbálta kicsalni a szobájából. Eddig azonban minden alkalommal elbuktak.

-          Úrnőm, nem akar enni valamit? – kérdezte a legfiatalabb. Magas, vékony hangja sokkal természetesebben hatott népdalok éneklésekor a rokka mellett, vagy mosás közben, most azonban alig tűnt többnek suttogásnál.

Megint kopogtatott az ajtó vastag fadeszkáin.

-          Hoztunk ételt a konyhából. A szüret évek óta most volt a legjobb, és a szakács igazán kitett magáért. Még Lord Craven is egyetértene… kérem, úrnőm?

Erre a kérésre is, mint az összes eddigire, néma csend volt a válasz.

-          Mi van, hogyha meghalt odabent? – tűnődött hangosan a lány, a tálcát szorongatva, amelyen gőzölgő bárányhúsleves, meleg kenyér, hideg almabor és egy maréknyi kövér, lila szőlő hevert. Gesztenyebarna haja egy egyszerű, kötött kendővel volt hátrakötve panaszos arcából.

A magas cseléd szúrós tekintetére azonban rögtön így válaszolt saját kérdésére:

-          Biztos nem halt meg.

A szolgálólányok kétségbe voltak esve. Kedvelték Maaike Lorient, és jobban bíztak benne, mint Lord Cravenben, a hatalmas, titokzatos mesterükben. Az úrnő kevésbé volt impozáns jellem, sokkal visszafogottabb volt a vérmérséklete, habár hajlamos volt a melankóliára. Meg kell hagyni, mindig ő volt a szürke hölgy a fekete toronyban. Még akkor is, amikor a legboldogabb volt, valami ősi szomorúság csüngött rajta, mint molylepkék a lámpán, vagy darazsak a mézen. De sosem szalasztotta el a szobalányok köszöntését egy kedves mosollyal, és mindig megköszönte a szakácsnak a vacsorát. Emellett, a családfája közelről sem volt olyan homályos, mint Lord Cravennek. És a mágiája sem olyan kifürkészhetetlen. Földdel és varázslatokkal dolgozott, ami miatt a Grendl kastély körüli vetések mindig virágoztak, a kerti virágok pedig önfeledten virultak egész évben. A munkái a közeli falvakban – ahonnan a három szolgálólány is származott – a leghátrányosabb helyzetűeket segítette, s a szolgálók küölönösen hálásak voltak ezért.

-          Talán varázslatokat sző? – kérdezte a második lány, kicserélve közben a tálcát kezei között, hogy miközben egyik kezével biztosan egyensúlyozza azt, a másikkal meg tudja igazítani a kendőjét. Az utolsó, magas, csillogó szemű és turcsi orrú cseléd reménytelien bólintott. Talán túlságosan koncentrált ahhoz, hogy válaszoljon.

A legfiatalabb cseléd megvonta a vállát, de közben azt suttogta, hogy Maaika Lorien nem végzett el egyetlen rózsaszirom, vagy fűszál varázslatot sem hetek óta. Amióta Lord Craven a vaslakattal zárt szobában tölti a napjait az emeleten, egy emelvényen az üveggömbjével. Egészen azóta, amióta az a levél megérkezett Roanokeból, a szomszédos, sötét országból.

Az ajtó hirtelen és erőteljesen kinyílt, ezzel az fellökve az egyik szolgálólányt, aki éppen nekitámaszkodott. A lány Maaike Lorien lábai elé esett, de úgy tűnt, mintha a nő észre sem vette volna. Arca sápadt volt és könnyáztatta. Hosszú, szőkésbarna haja leomlott a vállára, feltűzetlenül és kócosan. Elviharzott a három szolgálólány mellett, és nem szólt egyetlen szót sem.

-

Lord Craven gallérját és kabátujjait csapkodta az erős keleti szél, ahogy átgázolt a sekély tavon a Grendl kastély alatt, miközben nyugodt mozdulatokkal egy kevés hamut szórt ki a karjában tartogatott urnából. A pernyés hamu egy ideig még lebegett a tó felszínén, mielőtt a sötétzöld mélybe süllyedt volna. A tavat a kanyargó, erős sodrú Asharnan táplálta, s az év ezen időszakában a vize homályossá vált: leváló vörösiszap hömpölygött benne, és a télre készülő fák halott levelei úsztak a tetején. Haldokló algák, amik egyszer a tavasz vibráló zöld színeiben pompáztak, most sárgásbarna tömegnek tűntek csak a tó szélein. A víz felkavarodott a tó egész területén. A szokatlanul meleg őszi szél messze repítette a pernyéket a kéztől, amely útjára indította őket.

A Lord tudta, hogy űrnője keresni fogja őt. Az, hogy bezárta magát a szobájába, egy jó módja volt a lázadásnak, de hogy tarthatna ki sokáig? A Lady okosabb annál, mintsem megkérdőjelezze a tetteit. Végül is, ki volt az ura a Grendl kastélynak? Biztosan nem a világos hajú, kedves arcú varázslónő Baerhim dombjairól. A tehetsége alig volt több, mint olcsó trükkök sokasága, mielőtt felkereste Cravent annyi évvel ezelőtt. És ő maga avatta be a Ladyt azon erők használatába, amelyeket most ural, és sosem lehetnének egyenlő felek, hiába az úrnő ügyes ujjai és a természetéből fakadó érzék a földhöz és annak elemeihez. „Elő fog jönni” – gondolta magabiztosan a Lord. Mivel végtelen türelemmel volt megáldva, várakozott.

Érezte, ahogy a fém vibrál az erős karok alatt, miközben a Grendl kastély vasajtaja nyikorogva kinyílik. Maaike Lorien sétált lefelé a tóparton. Szürke verebek ereszkedtek alá a vár oromzatáról, csak hogy közelebb kerülhessenek puha lépteihez. A szél a bokája köré tekerte hosszú selyemszoknyáját, és derékig érő, göndör haját háta mögé fújta, miközben egyetlen kicsúszó tincs fehér arcába hullott. Lord Craven folytatta a hamu szétszórását a vízben, és egyetlen pillantást sem vetett a Lady felé, miközben az lefelé sétált a toronyból.

-          Lady Lorien? – köszöntötte kellemes hangnemben, ahogy a nő közeledett a folyóparton. Ahogy beszélt, a szél lecsendesedett és a hullámok is leapadtak, halk csobogás kíséretében. Mint egy lezárt üvegnyi víz az asztalon.

Maaike Lorien összeszorította kifehéredő ökleit, és mérgesen hátrapillantott: a sós könnyek azzal fenyegették, hogy újra elhomályosítják látását. A kis csoport szürke veréb, ami követte őt a kastélyból, most a földhöz közel repdesett, és a fűben mozgó csúszó-mászokat csipegette. Az apró madarak minden falat után megrázták tollaikat.

-          Uram, nem teheted ezt – mondta Maaike, bár alig tudta kimondani a szavakat, úgy fojtogatta őt a küszöbön álló árulás gondolata. Az, hogy Craven el fogja árulni az összes jó és igaz dolgot, mindent, amiben hitt és ami körülvette a Baerhim lordok házában.

Lord Craven sóhajtva, türelmes mosollyal fordult felé, arcán viselte a végtelen türelem jeleit, amiket szegény, tragikusan félrevezetett Maaike Lorien felé tanúsított. A nő törött szívvel jött hozzá, és neki megint össze kell majd törnie. Szép festményt lehetne róla festeni, gondolta hirtelen, ahogy itt áll félig dühösen, félig elkeseredetten a tóparton, cseresznyebarna hajából szöknek a tincsek, lehullnak hátán és vállain. Baerhim király ezüst talizmánja pihen a nyakában, amely éles ellentétként csillog a sötétzöld ráncok között ruhájának mellrészén. A Grendl kastély fekete tornyai úgy meredtek a háttérben, mint két katona. Elküldhetne egy festőért, és az egészalakos kép bekeretezve függne a nagyteremben még a hét vége előtt.

-          Kérlek – mondta a nő, de többre nem volt képes, és térdre esett előtte, könyörgésre készen. Lord Craven hezitált, mielőtt elindult volna felfelé a partra, ki a vízből, óvatosan lehelyezve a réz, virágdíszítéses urnát a hullámok közé.

Sosem volt híve az olcsó fizikai gesztusoknak, így nem nyújtotta kezét a nő remegő alakja felé, csak állt felette, várva, hogy zokogása csendesedjen. A sáros tó vize csöpögött hosszú kabátjának széléről és nagycsatos, fekete bőr csizmájáról. A verebek élesen felsírtak, és elhúzódtak magas árnyékából.

-          Amire emlékezned kell, én kedves Maaikem… - kezdte sima, nyugodt, remegés nélküli hangon. Szavai, szándéka szerint, nyugtató ütemben hullottak ajkáról. A zsebéből maréknyi kukoricát és magokat vett ki, majd a földre szórta. A verebek megörültek, s korábbi félelmeiket elfeledve önfeledten repültek rá a magvakra. Maaike Lorien lehajtott fejjel nézte a kapzsi kis jószágokat a szeme sarkából. Lord Craven összekulcsolta erős karjait a mellkasa előtt, és folytatta:

-          … Vannak olyan erők ezen a világok, amik ellen senki sem harcolhat.

-          Megesküdtél! – sírta a nő, de hangja elhalt kezei között, ahogy tenyerét az arcához emelte. – Azt mondtad, hogy a sorsunk adott nekünk többet, mint amit megérdemelnénk, és hogy ehhez mérten kell járnunk az utunkat.

-          Most visszavonom, amit mondtam.

Craven letérdelt a nő elé, és finoman elhúzta remegő kezeit az arca elől. A férfi sötétbarna szemei találkoztak a kínnal teli kék szemekkel, amelyek túl sok mindenről beszéltek. A nő azonban nem tudott elnézni, kővé dermedt a pillantástól. A férfi szeme nem tükör volt, hanem igéző mélység, és azon vette észre magát, hogy egyenesen belezuhan a mélységbe. Nem volt képessége a jövendöléshez, de most színtisztán látta a jövőt azokban a sötét szemekben. Szülőhazáját tűz égetné föl: Baerhim dombjai feketére égnének. A Grendl kastély körüli kertek elszáradnának és meghalnának, ahogy Északföld örök tele elérné a déli vidékeket. Roanoke kapui kinyílnának, és az ott lakozó földöntúli teremtmények nem maradnának többé börtönükben. A Leviathan nem  aludná többé álmát, és az éles fogú koboldok csontot szopogatnának. Egy fojtott sóhajjal elfordult.

Lord Craven elengedte a nőt, és felegyenesedett.

-          Szórd a hamut, úrnőm – parancsolta, olyan hangon, amely követelte az engedelmességet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy el kellett viselnie a nő könnyeit. – és légy boldog, hogy ilyen megbocsátó és nagylelkű jótevőd van.

Egyedül hagyta a nőt a tóparton, a hidegben, az eleddig csendes, azonban újra élni kezdő víz mellett. Maaike Lorien haja fátyolként takarta arcát, és addig hullatta könnyeit, amíg teljesen ki nem száradt a lelke, s közben azt kívánta, bárcsak ezer mérfölddel messzebb lenne. A verebek, amelyek eddig Lord Craven kukoricáját ették, lefeküdtek mellé, a szellő felborzolta apró, fehér tollaikat a begyük tájékán. Ott feküdtek az oldalukon, olyan csöndesen és nyugodtan, akár a halott kövek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.