Írta: Gretchen Tessner

Három szolgálólány állt a fekete toronyban, egy zárt ajtó előtt, az ősi kőlépcső tetején. Az őszi szél vadul ostromolta a Grendl kastély keleti oldalát, és keresztülzúgott a repedt tetőablakon a lányok fölött. A huzat fütyülve száguldott lefelé a falakon, és meglengette a lépcső oldalán lógó olajlámpát, azzal fenyegetve, hogy egy erősebb széllökéssel összetöri. Nem aludt ki a láng, csak meg-megrebbent minden alkalommal, amikor a szél nekifeszült a tetőablaknak.

-          Úrnőm? – a legfiatalabb szolgálólány próbaképpen kopogott az ajtón.

A két másik is közelebb hajolt, fejüket a nehéz tölgyajtóhoz hajtva füleltek, hátha mozgást hallanak odabentről. Maaike Lorien nem jött ki a szobájából már másfél napja. Az a kevés szolgáló, aki még mindig a kastélyban élt, mert itt tudott maradni Lord Craven meglepetésszerű, és meg nem magyarázott elbocsájtásai után, furcsának találta az úrnő viselkedését, és megpróbálta kicsalni a szobájából. Eddig azonban minden alkalommal elbuktak.

-          Úrnőm, nem akar enni valamit? – kérdezte a legfiatalabb. Magas, vékony hangja sokkal természetesebben hatott népdalok éneklésekor a rokka mellett, vagy mosás közben, most azonban alig tűnt többnek suttogásnál.

Megint kopogtatott az ajtó vastag fadeszkáin.

-          Hoztunk ételt a konyhából. A szüret évek óta most volt a legjobb, és a szakács igazán kitett magáért. Még Lord Craven is egyetértene… kérem, úrnőm?

Erre a kérésre is, mint az összes eddigire, néma csend volt a válasz.

-          Mi van, hogyha meghalt odabent? – tűnődött hangosan a lány, a tálcát szorongatva, amelyen gőzölgő bárányhúsleves, meleg kenyér, hideg almabor és egy maréknyi kövér, lila szőlő hevert. Gesztenyebarna haja egy egyszerű, kötött kendővel volt hátrakötve panaszos arcából.

A magas cseléd szúrós tekintetére azonban rögtön így válaszolt saját kérdésére:

-          Biztos nem halt meg.

A szolgálólányok kétségbe voltak esve. Kedvelték Maaike Lorient, és jobban bíztak benne, mint Lord Cravenben, a hatalmas, titokzatos mesterükben. Az úrnő kevésbé volt impozáns jellem, sokkal visszafogottabb volt a vérmérséklete, habár hajlamos volt a melankóliára. Meg kell hagyni, mindig ő volt a szürke hölgy a fekete toronyban. Még akkor is, amikor a legboldogabb volt, valami ősi szomorúság csüngött rajta, mint molylepkék a lámpán, vagy darazsak a mézen. De sosem szalasztotta el a szobalányok köszöntését egy kedves mosollyal, és mindig megköszönte a szakácsnak a vacsorát. Emellett, a családfája közelről sem volt olyan homályos, mint Lord Cravennek. És a mágiája sem olyan kifürkészhetetlen. Földdel és varázslatokkal dolgozott, ami miatt a Grendl kastély körüli vetések mindig virágoztak, a kerti virágok pedig önfeledten virultak egész évben. A munkái a közeli falvakban – ahonnan a három szolgálólány is származott – a leghátrányosabb helyzetűeket segítette, s a szolgálók küölönösen hálásak voltak ezért.

-          Talán varázslatokat sző? – kérdezte a második lány, kicserélve közben a tálcát kezei között, hogy miközben egyik kezével biztosan egyensúlyozza azt, a másikkal meg tudja igazítani a kendőjét. Az utolsó, magas, csillogó szemű és turcsi orrú cseléd reménytelien bólintott. Talán túlságosan koncentrált ahhoz, hogy válaszoljon.

A legfiatalabb cseléd megvonta a vállát, de közben azt suttogta, hogy Maaika Lorien nem végzett el egyetlen rózsaszirom, vagy fűszál varázslatot sem hetek óta. Amióta Lord Craven a vaslakattal zárt szobában tölti a napjait az emeleten, egy emelvényen az üveggömbjével. Egészen azóta, amióta az a levél megérkezett Roanokeból, a szomszédos, sötét országból.

Az ajtó hirtelen és erőteljesen kinyílt, ezzel az fellökve az egyik szolgálólányt, aki éppen nekitámaszkodott. A lány Maaike Lorien lábai elé esett, de úgy tűnt, mintha a nő észre sem vette volna. Arca sápadt volt és könnyáztatta. Hosszú, szőkésbarna haja leomlott a vállára, feltűzetlenül és kócosan. Elviharzott a három szolgálólány mellett, és nem szólt egyetlen szót sem.

-

Lord Craven gallérját és kabátujjait csapkodta az erős keleti szél, ahogy átgázolt a sekély tavon a Grendl kastély alatt, miközben nyugodt mozdulatokkal egy kevés hamut szórt ki a karjában tartogatott urnából. A pernyés hamu egy ideig még lebegett a tó felszínén, mielőtt a sötétzöld mélybe süllyedt volna. A tavat a kanyargó, erős sodrú Asharnan táplálta, s az év ezen időszakában a vize homályossá vált: leváló vörösiszap hömpölygött benne, és a télre készülő fák halott levelei úsztak a tetején. Haldokló algák, amik egyszer a tavasz vibráló zöld színeiben pompáztak, most sárgásbarna tömegnek tűntek csak a tó szélein. A víz felkavarodott a tó egész területén. A szokatlanul meleg őszi szél messze repítette a pernyéket a kéztől, amely útjára indította őket.

A Lord tudta, hogy űrnője keresni fogja őt. Az, hogy bezárta magát a szobájába, egy jó módja volt a lázadásnak, de hogy tarthatna ki sokáig? A Lady okosabb annál, mintsem megkérdőjelezze a tetteit. Végül is, ki volt az ura a Grendl kastélynak? Biztosan nem a világos hajú, kedves arcú varázslónő Baerhim dombjairól. A tehetsége alig volt több, mint olcsó trükkök sokasága, mielőtt felkereste Cravent annyi évvel ezelőtt. És ő maga avatta be a Ladyt azon erők használatába, amelyeket most ural, és sosem lehetnének egyenlő felek, hiába az úrnő ügyes ujjai és a természetéből fakadó érzék a földhöz és annak elemeihez. „Elő fog jönni” – gondolta magabiztosan a Lord. Mivel végtelen türelemmel volt megáldva, várakozott.

Érezte, ahogy a fém vibrál az erős karok alatt, miközben a Grendl kastély vasajtaja nyikorogva kinyílik. Maaike Lorien sétált lefelé a tóparton. Szürke verebek ereszkedtek alá a vár oromzatáról, csak hogy közelebb kerülhessenek puha lépteihez. A szél a bokája köré tekerte hosszú selyemszoknyáját, és derékig érő, göndör haját háta mögé fújta, miközben egyetlen kicsúszó tincs fehér arcába hullott. Lord Craven folytatta a hamu szétszórását a vízben, és egyetlen pillantást sem vetett a Lady felé, miközben az lefelé sétált a toronyból.

-          Lady Lorien? – köszöntötte kellemes hangnemben, ahogy a nő közeledett a folyóparton. Ahogy beszélt, a szél lecsendesedett és a hullámok is leapadtak, halk csobogás kíséretében. Mint egy lezárt üvegnyi víz az asztalon.

Maaike Lorien összeszorította kifehéredő ökleit, és mérgesen hátrapillantott: a sós könnyek azzal fenyegették, hogy újra elhomályosítják látását. A kis csoport szürke veréb, ami követte őt a kastélyból, most a földhöz közel repdesett, és a fűben mozgó csúszó-mászokat csipegette. Az apró madarak minden falat után megrázták tollaikat.

-          Uram, nem teheted ezt – mondta Maaike, bár alig tudta kimondani a szavakat, úgy fojtogatta őt a küszöbön álló árulás gondolata. Az, hogy Craven el fogja árulni az összes jó és igaz dolgot, mindent, amiben hitt és ami körülvette a Baerhim lordok házában.

Lord Craven sóhajtva, türelmes mosollyal fordult felé, arcán viselte a végtelen türelem jeleit, amiket szegény, tragikusan félrevezetett Maaike Lorien felé tanúsított. A nő törött szívvel jött hozzá, és neki megint össze kell majd törnie. Szép festményt lehetne róla festeni, gondolta hirtelen, ahogy itt áll félig dühösen, félig elkeseredetten a tóparton, cseresznyebarna hajából szöknek a tincsek, lehullnak hátán és vállain. Baerhim király ezüst talizmánja pihen a nyakában, amely éles ellentétként csillog a sötétzöld ráncok között ruhájának mellrészén. A Grendl kastély fekete tornyai úgy meredtek a háttérben, mint két katona. Elküldhetne egy festőért, és az egészalakos kép bekeretezve függne a nagyteremben még a hét vége előtt.

-          Kérlek – mondta a nő, de többre nem volt képes, és térdre esett előtte, könyörgésre készen. Lord Craven hezitált, mielőtt elindult volna felfelé a partra, ki a vízből, óvatosan lehelyezve a réz, virágdíszítéses urnát a hullámok közé.

Sosem volt híve az olcsó fizikai gesztusoknak, így nem nyújtotta kezét a nő remegő alakja felé, csak állt felette, várva, hogy zokogása csendesedjen. A sáros tó vize csöpögött hosszú kabátjának széléről és nagycsatos, fekete bőr csizmájáról. A verebek élesen felsírtak, és elhúzódtak magas árnyékából.

-          Amire emlékezned kell, én kedves Maaikem… - kezdte sima, nyugodt, remegés nélküli hangon. Szavai, szándéka szerint, nyugtató ütemben hullottak ajkáról. A zsebéből maréknyi kukoricát és magokat vett ki, majd a földre szórta. A verebek megörültek, s korábbi félelmeiket elfeledve önfeledten repültek rá a magvakra. Maaike Lorien lehajtott fejjel nézte a kapzsi kis jószágokat a szeme sarkából. Lord Craven összekulcsolta erős karjait a mellkasa előtt, és folytatta:

-          … Vannak olyan erők ezen a világok, amik ellen senki sem harcolhat.

-          Megesküdtél! – sírta a nő, de hangja elhalt kezei között, ahogy tenyerét az arcához emelte. – Azt mondtad, hogy a sorsunk adott nekünk többet, mint amit megérdemelnénk, és hogy ehhez mérten kell járnunk az utunkat.

-          Most visszavonom, amit mondtam.

Craven letérdelt a nő elé, és finoman elhúzta remegő kezeit az arca elől. A férfi sötétbarna szemei találkoztak a kínnal teli kék szemekkel, amelyek túl sok mindenről beszéltek. A nő azonban nem tudott elnézni, kővé dermedt a pillantástól. A férfi szeme nem tükör volt, hanem igéző mélység, és azon vette észre magát, hogy egyenesen belezuhan a mélységbe. Nem volt képessége a jövendöléshez, de most színtisztán látta a jövőt azokban a sötét szemekben. Szülőhazáját tűz égetné föl: Baerhim dombjai feketére égnének. A Grendl kastély körüli kertek elszáradnának és meghalnának, ahogy Északföld örök tele elérné a déli vidékeket. Roanoke kapui kinyílnának, és az ott lakozó földöntúli teremtmények nem maradnának többé börtönükben. A Leviathan nem  aludná többé álmát, és az éles fogú koboldok csontot szopogatnának. Egy fojtott sóhajjal elfordult.

Lord Craven elengedte a nőt, és felegyenesedett.

-          Szórd a hamut, úrnőm – parancsolta, olyan hangon, amely követelte az engedelmességet. Ez volt az utolsó alkalom, hogy el kellett viselnie a nő könnyeit. – és légy boldog, hogy ilyen megbocsátó és nagylelkű jótevőd van.

Egyedül hagyta a nőt a tóparton, a hidegben, az eleddig csendes, azonban újra élni kezdő víz mellett. Maaike Lorien haja fátyolként takarta arcát, és addig hullatta könnyeit, amíg teljesen ki nem száradt a lelke, s közben azt kívánta, bárcsak ezer mérfölddel messzebb lenne. A verebek, amelyek eddig Lord Craven kukoricáját ették, lefeküdtek mellé, a szellő felborzolta apró, fehér tollaikat a begyük tájékán. Ott feküdtek az oldalukon, olyan csöndesen és nyugodtan, akár a halott kövek.

Írta: Don Lister

Eredeti novella: http://www.shortbreadstories.co.uk/story/view/comeuppance/#axzz2laDhKvzg

A mellettünk lévő ház lakóinak régebben volt egy ronda vörös kandúrjuk.

Nos, soha nem szerettem a macskákat; senki a családban nem szerette a macskákat, sőt valójában egyértelműen és teljes mértékben visszataszítónak és gyűlöletesnek találtuk a macskákat, színüktől függetlenül.

Ebben a házban születtem, mellesleg, csakúgy, mint fivéreim és nővéreim. Ők elhagyták az otthonunkat mikor idősebbek lettek. Most más házakban laknak, és nem is nagyon találkozom velük. Apámat sosem ismertem, anyám azt mondta, hogy csak időszakos ismerős volt, és azt állította, hogy sosem látta viszont azután az éjszaka után, amelyen teherbe ejtette.

Anyám néhány hónapja halt meg: iszonyatosan szenvedett valamiféle gyomorráktól és lábra sem bírt állni már a végén. Az új apám eltemette a kert tetejében, és egy szép sor kaviccsal rakta körbe a sírját, amelybe egy apró fakeresztet szúrt, pont a feje fölé. Először összezavarodtam, és nagyon hiányzott. Gyakran ültem és sírtam egész éjszaka – de végül túljutottam a halálán és most már alig emlékszem rá. Azonban akármikor, amikor a kert tetejénél járok és meglátom a sírját, eszembe jut, hogy belőlem egy darab fekszik ott a föld alatt, és úgy érzem kötelességem megvédeni a területet, ahol nyugszik. Nem tudom, miért kell így éreznem, egyszerűen csak így van.

Nos, a vörös szörnyeteg, aki a szomszédban lakott, gyakran ugrott fel a kerítés tetejére hogy átjöjjön a kertünkbe, és kiássa apám veteményeskertjét csak a móka kedvéért. Más napokon, a szemtelen disznó felugrott, és karmait a tiszta ruhákba mélyesztette a szárítókötélen, lyukakat és foltokat hagyva apukám pólóin. Mégis, a legrosszabb tette az volt, amikor oda ürített, ahol anya nyugodott. Gyakran láttam őt a franciaablak mögül, de mire átjutottam az ajtón és odaértem már átcsúszott a kerítésen és onnan vigyorgott rám. Habár kiabáltam vele, sosem mozdult, csak felemelte az egyik mancsát és nyalakodni kezdett, tisztogatta magát, és figyelmen kívül hagyott engem, mintha ott sem lettem volna. Végül azért nyakoncsíptem. Ó igen, végre elkaptam, és megmutattam neki miért nem érdemes ujjat húzni velem.

Egy olyan napon történt, amikor rengeteg éjszakai eső esett. Kimentem a kertbe, hogy elláthassam a szokásos napi teendőimet, amikor megláttam, hogy behúzott nyakkal éppen anyám sírját használja mellékhelyiségnek, már megint. Természetesen azonnal őrjöngeni kezdtem, és átrohantam a kerten, akár egy agár. A gyűlölt teremtés meghallotta, hogy jövök, és elkezdett felfelé kapaszkodni a kerítésen, de már késő volt. A sír fölötti föld legnagyobb részben vörösagyag, és a vörösagyag igen csúszós tud lenni amikor nedves. Az előző éjjeli özönvíz megtette a dolgát, a macska lába nem talált megfelelő kapaszkodót, megbotlott és csúszkálni kezdett, ahogy hiába próbálta elérni a kerítés nyújtotta biztonságot. Végeredményként már akkor rajtaütöttem, amikor még észre sem vette.

Mérges voltam, nagyon mérges. Valójában teljesen kikeltem magamból, és a macska végül megérezte elfojtott haragomat. Megragadtam a torkát és tépni kezdtem végtagról végtagra, míg végül kitéptem majdnem az összes szőrét a szörnyű vörösnek, annyira dühös voltam. Sikítani sem volt ideje, olyan gyorsan kioltottam értéktelen, bajkeverő kis életét.

Most már nem kellett azzal törődnöm, hogy távol tartsam a hitvány állatot a kerttől, és soha többet nem ülhet a ronda ormótlan testével a kerítésen rajtam vigyorogva, arra gondolva, hogy biztonságban van a haragomtól. De a legfontosabb mind közül: sosem fogja többé az a gyűlölt szörnyeteg bemocskolni anyám sírját.

Végül odébb löktem magamtól a macska összeroncsolódott testét.  Aztán megálltam, hogy lenyalogassam a vért a mancsaimról, mielőtt visszaballagtam volna a saját, kellemesen meleg ólamba. 

Írta: C. L. Holland

Az eredeti novella egy része megtekinthető: http://fantasyshortstories.org/current-issue-of-fantasy-short-stories/the-empty-dark-by-c-l-holland-free-extract/

A város harangja gyászosan szólt az éjszakában. Behatolt a zárt ablaktáblákon és Leveri azt bizonygatta magának, hogy emiatt nem tud aludni. Természetesen nem ez volt az oka, és ezt ő is tudta.

Leveri az ajtó mellé rakott gyertyára bámult. Égve hagyta, mert az utazótársa sosem aludt sötétben, mintha kisgyerek volna, nem pedig felnőtt férfi. Ma éjszaka azonban a szoba másik oldalán lévő ágy üres volt. Friss, tiszta lepedők borították, úgy tűnt, hogy senki sem aludt bennük. Az ágy alatti, takarosan összepakolt csomag volt az egyetlen jele annak, hogy Leveri megosztotta valakivel a szobáját. Akinek már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnie.

A haragkongás abbamaradt, és Leveri sóhajtott egyet. Hogyha Korix eddig nem ért vissza, már nem is fog. Valószínűleg elment egy helyi lánnyal, így nem volt értelme tovább égve hagyni a gyertyát. Leveri rásandított, majd eloltotta a gyertyát jobb keze ujjaival. Egy halvány füstcsík kíséretében aludt ki a láng, sötétségbe borítva a szobát.

Leveri a hajnali harangszóra, és a halvány ezüstszínű fénycsíkra ébredt, amely az ablaktáblák résein át beszivárgott. Kitárta a táblákat, és erősen pislogott a reggeli fényben. A háztetők felett az ég rózsaszínes fényben úszott, de a levegőben már lehetett érezni a füstös köd illatát, amely estére körbeveszi majd a várost. Egy tál és egy korsó víz volt odakészítve a gyertya mellé, úgyhogy Leveri megmosakodott, kiöntötte a használt vizet az elhagyatott utcára, majd lement a földszintre.

Thela, a fogadós legidősebb lánya rámosolygott, majd a bárpulthoz lépett.

-’Reggelt. Reggeli, igaz?

- Igen, köszönöm – Leveri leült az egyik lestrapált asztalhoz.

- Korix úrnak is? – Thela a lépcsők felé pillantott.

- Nem. Ő elment éjszakára, még nem tért vissza.

Thela szemei elkerekedtek.

- Tudja, hová ment?

- Nem. Miért, mi a baj?

- Tudom, hogy nem erről a vidékről származik, de azt gondoltam, hogy ezt azért tudja. Itt sosem marad ki senki éjszakára úgy, hogy ne mondaná el valakinek hová ment.

Leveri a lányra bámult.

- Miért?

Thela a cipőit kezdte fürkészni.

-  Mert az emberek néha nem jönnek vissza.

Hirtelen Leveri gyomra már nem az éhség miatt kínozta.

- Mi történik velük?

Thela megrázta a fejét.

- Senki sem tudja. Csak eltűnnek, és kész – a lány hátrébb lépett. – Hozom a reggelit.

- Ne fáradj vele – mondta Leveri. Székének lábai megcsikordultak a padlón, ahogy hátratolta magát az asztaltól, majd visszament az emeletre.

Behúzta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott, miközben Thela szavai dübörögtek a fejében. A ’nem erről a vidékről’ enyhe kifejezés volt: még csak nem is ebből a világból jöttek. Leveri egy bőrszíjat húzott elő az ingje alól, amin egy tenyérnagyságú kő függött. Kékesfekete színe volt, és kékes-lilás fénnyel csillogott a felülete. Leveri érzékei a bizsergető erőt is érzékelték, ami a kőből áradt. Hogyha teljesen fel volt töltődve a kő, mint ahogy éppen akkor is, a legkisebb mágia-löketre is portál nyílik más világokba. Így került ő és Korix a mostaniba, és így utaztak át számos egyéb világon is, miközben otthonukat keresték.

Olyan egyszerű lenne nyitni egy portált, és elmenni Korix nélkül. Leveri tenyere a kő köré szorult, ahogy megfontolta a döntést. Az egyetlen oka annak, hogy együtt utaztak az volt, kellett egy mágus aki használja a követ, és Korix nem volt az.

- Óvatosabbnak kellett volna lennie – mormogta Leveri. – Képesnek kellene lennie arra, hogy vigyázzon magára.

Tekintete Korix holmijára tévedt. Volt egy módja annak, hogy társa keresésére induljon, bár ez az út nagyon nem volt kedvére való. Sóhajtott egyet, bezárta az ajtót, és kiszórta társa használati tárgyait az ágyra.

Korix biztosan nem fegyvertelenül ment el, mivel nyoma sem volt a késének, sem pedig rövid kardjának, amit sokszor rejtve ugyan, de magánál hordott. A szobában hagyta azonban tolvajkulcsát, ami fémkörre erősített különböző méretű drótokból állt. Csak ritkán használta, és akkor is csak olyan esetekben, amikor nem adódott semmilyen más megoldás. A többi holmi csak szükségszerűség volt, például ruhák, és az a felszerelés, amivel Korix a fegyvereit szokta tisztítani. Semmi annyira személyes, amivel olyan erős kötést hozhatna létre közöttük, hogy a Látást használhassa.

- Akkor hát a tolvajkulcs lesz.

Egy ideig a tenyerében méregette a tárgyat, majd beletette a tálba. A tálat a földre helyezte, és teletöltötte vízzel, majd leült mellé, és zsebeiből egy üveg tintát vett elő.

Behunyta a szemeit, és elméjében előhívott egy képet Korixról. Bőre sötétebb, mint a sajátja, mintha sok időt töltött volna a napon, és fekete haja szorosan hátra van fogva. Aztán a tolvajkulcsra gondolt, és mindenre, amit csak Korixhoz tudott kötni: ahogy elgondolkodva összehúzta a szemöldökét miközben előveszi a szerszámot; ahogy méregette a súlyát a kezeiben, és a koncentráló arckifejezését, miközben kinyitott vele egy-egy zárat. Egy perc után Leveri kinyitotta a szemét, hogy a tintásüveget kinyissa. Egyetlen cseppet öntött belőle a vízbe.

- Mutasd meg, hol van Korix.

A tinta örvényleni kezdett, és felhőszerű formákban terjedt szét, amíg az egész víz feketévé nem vált. Leveri hátradobta szőke fürtjeit az arcából, ahogy a tál fölé hajolt. A levegő lehűlt, és megtelt a sáros föld és kövek szagával. A tálban lévő sötétség már kevésbé érződött üresnek, és Leverinek az a különös érzése támadt, hogy van ott egy fal, amit Korix ugyan nem láthat, de tudja hogy ott van.

Aztán kulcs zörgése hallatszott, ahogy kinyílik egy ajtó. A mozdulat nyomán fa csusszant kövön. Egy hang kiáltott fel:

- Ne!

 Korix? – kérdezte Leveri, és közelebb hajolt a tálhoz.

Lépések hangja hallatszott, ahogy valaki keresztülvágott a szoba kőpadlóján, majd dulakodás hangjai. Korix felkiáltott: egy kétségbeesett, artikulátlan hang. Leveri érte nyúlt.

A sötétség azonnal eltűnt, mihelyt ujjaival megérintette a vizet. Leveri egy sóhaj kíséretében visszatért saját testébe. Egy percig még belebámult a tálba, de tartalma tiszta volt és ártalmatlannak tűnt. Keze remegett, ahogy a tolvajkulcsot az ágyra tette száradni.

Korix az akarata ellenére volt fogoly, és félt.

Leveri a tálra bámult, a körmét rágta és próbálta figyelmen kívül hagyni a portálkő simaságát a bőrén.

Még egyszer ugyan ilyen módon próbálkozni a Látással nem lenne hasznos: ugyan azt az eredményt hozná. Meg kell próbálnia másképpen, úgy, hogy megtudja mitől fél Korix, és hogyan tudja megtalálni azt.

A félelem forrásához kell eljutnia.

Az ötlettől kirázta a hideg. Képessége a Látásra csak ismerős emberekre vagy tárgyakra terjedt ki, esetleg olyanokra, akikkel valamilyen kapcsolatot tudott létesíteni, ahogy Korixszal is tette. Az idegen megragadása nehéz és igen veszélyes feladat volt.

Ettől a gondolattól nevetnie kellett. Nem érzett semmi mást, csak feszültséget. Félretette gondolatait, és mások félelmeit kezdte felidézni. Thela reakciójára gondolt, amikor a lány megtudta, hogy Korix nem tért vissza. Azután Korix magányos küzdelmére a sötétben. Majd saját félelmeire: mi történik, hogyha a művelet rosszul sül el. Vagy mi történik, hogyha jól.

Mikor elméje már tele volt félelmekkel, belemártotta ujjait a tálba és még egy csepp tintát öntött a vízbe.

 - Mutasd meg a félelem forrását – suttogta.

A tinta eloszlott a vízben, és elhalványodott. Leveri feszítő nyomást érzett a koponyájában, ahogy egyre erősebben próbált koncentrálni, kiélesíteni a képet. Mintha egy óriás kéz próbálta volna összeroppantani a fejét. Nem foglalkozott a figyelmeztetéssel, Korix megtalálása fontosabb volt.

- Mutasd! –sziszegte.

A tinta elvegyült a vízben és feketére színezte. Özönleni kezdtek a képek, túl sok ahhoz, hogy követni lehessen. Túl pontatlan dolgot kért. Csiklandozást érzett a jobb orrlyukában: egy vércsepp esett bele a vízbe. Összerándult, ahogy a vér hozzákapcsolta őt a Látás varázslatához, és kinyílt a belsője a város összes félelmének.

Vér és füst bűze fojtogatta. Kések villantak és vágtak a testébe, hihetetlen súly szegezte a földnek miközben kezek tapogatták a testét, öklök ütötték, és valaki addig nyomta a vízbe, amíg a tüdeje meg telt vele. Sikolyok töltötték be a fülét, de mind a sajátja volt. Megpróbált másra figyelni, de a jelenés magához láncolta.

- Korix.

A kép megbillent. Egy rom görbe árnyéka magasodott ki a ködből. Egy vörös és egy arany sugár kivételével nem volt más, csak hideg kő és sötétség.

Amikor Leveri kinyitotta a szemét az ágyán feküdt. Thela nyüszítő hangot hallatott a betört ajtó küszöbén, majd kiszaladt a szobából. Egy perccel azután az apjával, Clovisszal tért vissza, aki karba tett kézzel magasodott Leveri fölé. Leveri letörölte a megszáradt vért az orra alól miközben felült az ágyon.

- Mi itt nem tűrjük a boszorkányságot – mondta szárazon a fogadós.

- Boszorkányság? – pislogott át fejfájásán Leveri, majd a tál vízre és a tintára pillantott maga mellett. – Ó. Ez nem boszorkányság.

- Nem érdekel minek hívod – válaszolta Clovis. – Nem engedek itt ilyesmit. Pakold össze a holmidat és hagyd el a fogadómat. – Thelához fordult, és terelgetni kezdte a folyosó felé.

- Egy pillanat – mondta Leveri. – Kérem. Elmegyek, csak legyen szíves mondja meg, hogy van-e a városban valamilyen romos épület.

Clovis bámulni kezdte.

- Az északi kapunál van Kelethin kastélya – mondta végül. – A régi Westconis uradalom, a régi erőd, és egy vár egy mérföldnyire délre.

- Köszönöm.

- Nem vesztegetném az időmet velük, hogyha a helyedben lennék – Clovis az ablakra pillantott, ami mögött az ég kísértetiesen szürke volt és ködös. – Sötétedik.

Leveri látása elhomályosult, ahogy felállt. Alig tudta magát tartani, miközben összepakolta a saját, és Korix holmiját. Clovis egészen addig ott állt felette, amíg be nem fejezte a pakolást, és kikísérte az utcára.

Olyan fáradt volt, hogy a levegő hűvösnek tűnt körülötte. Kirázta a hideg, és azon gondolkozott, merre induljon. Hogyha hamarosan nem talál tetőt a feje fölé, még a végén érte jön az a dolog, aminek a keresésére indult.

- Leveri úr!

Thela hangja megállította. Csak állt egyhelyben dülöngélve, és várta, hogy Thela odaérjen hozzá.

- Ezt ott felejtette – mondta, és valamit a kezébe nyomott. Leveri már nyitotta a száját tiltakozásképpen, de a lány közel hajolt hozzá.

- Menjen el az utca végéig – suttogta. – Forduljon balra. Van ott egy fogadó, a Sellőfarok.

- Köszönöm – válaszolta Leveri, de a lány már futott is visszafelé az utcán.

Valahogy eljutott a Sellőfarokba. A fogadós bizonytalannak tűnt, de adott neki egy szobát. Leveri feltántorgott a lépcsőn, és mindent ledobott a földre, amit eddig cipelt. Alig volt ideje beesni az ágyba és magára húzni a takarót, mielőtt elkezdett remegni.

Mikor végre elaludt, álmok kísértették, melyekben a város sötét utcáin menekült. Időről időre felriadt, éppen amikor az üldözője elérte őt, de aztán rögtön vissza is merült az álomba, hogy kezdődhessen az egész elölről.

Végre eljött a reggel. Leveri körbepislogott az ismeretlen szobában, és egy pillanatra elgondolkodott azon, hol is van. Aztán meglátta az otthagyott csomagokat a földön és eszébe jutott minden.

- Korix!

Kikászálódott az ágyból. Még mindig meg-megrángott a karja és a lába – több kellene ahhoz, hogy elmúljanak ezek a tünetek, mint egy végigaludt éjszaka –, de összeszedte magát és megmosdott, aztán átöltözött, hogy tiszta fejjel kezdhesse a napot.

Egy rongycsomó hevert a padlón. Nagy nehezen vissza tudott emlékezni Thela ajándékára és kinyitotta. Egy négyszögletes anyagdarabba csomagolva egy kenyérszél, sajt, szárított kolbász és két alma volt benne.

- Légy áldott Thela – mondta, aztán összepakolta a holmiját és lement a lépcsőn.

Leült, hogy megreggelizzen. A tapasztalatai megtanították rá, hogy egy visszafelé elsült varázslat után, amit ráadásul az ember az előző nap szenvedett el, a sietség csak oda vezetne, hogy már ebédidőre ledől a lábáról.

Leveri gyalog követte a fogadós útbaigazítását. A katedrális volt a legközelebb, de amint megközelítette, máris tudta, hogy nem az az épület lesz az, amit keres. Nem is igazán volt rom, inkább egy új épület ami a régi maradványaiból hajtott ki, akár egy gomba a fa törzsén. Kószált a romos részeken egy keveset, de nem talált egyetlen olyan szakaszt sem, amely ne lett volna nyitott az ég felé.

Az uradalom volt a következő, de az nem volt több, mint egy halom elszenesedett gerenda. A kövek nagyját úgy tűnt, hogy elhordták onnan, az épület maradék csontváza viszont túl ingatagnak tűnt ahhoz, hogy a keresett hely legyen. Az erőd szintén túlságosan össze volt dőlve ahhoz, hogy megegyezzen azzal, amit Leveri keresett: a düledező falak még a földalatti cellákat is látni engedték.

Korix tehát már nem volt a városban.

A felfedezés eszébe jutatta, mennyire fáradt. Még a portálkő is nehéznek tűnt a nyakában. Leült az egyik fal szélére és megette az ételt, amit Thela adott neki.  

Felhasználta szinte az összes pénzét – és Korixét is, hogy vegyen egy lovat, de még az istállóig is alig bírt elsétálni, annyira fáradt volt. Mégis, valahogy kétségei voltak afelől, hogy szükségük lesz még pénzre ebben a világban. Vagy megtalálja Korixot és használják a portálkövet hogy továbbálljanak, vagy nem jár sikerrel a keresés, és ugyan így tesz egyedül. Vagy elbukik, és ugyanabba a sötétségbe kerül ami, a társát is fogva tartja.

Miután egész nap két zsákot cipelt, már az is fárasztó volt, hogy a lovon maradjon. Ahogy a környezete kezdett elhalványulni a sötétedés fényviszonyaiban, Leveri egy apró fehér fénylabdát keltett életre, hogy próbára tegye energia-tartalékait. A fény felbosszantotta a lovat, és Leverinek amúgy is nehezére esett koncentrálni, így inkább eloltotta azt, és tovább lovagolt a félsötétben.

Egy sziluett tűnt fel a lemenő nap fényében, és Leverinek összeszorult a gyomra. Az a félrecsúszott forma volt az, amit látott a tálban. Egy csillagok által koronázott őrházhoz ért, és megsarkantyúzva a lovát a várakozó Korix irányába indult.

Már majdnem elérte a romokat, amikor a lova megbotlott. Káromkodva ragadta meg a nyerget, nehogy leessen az állat hátáról. A jobbján megmozdult egy árnyék. Tapogatni kezdett, a kését keresve.

Egy kéz emelkedett fel, és megragadta a lovát a kötőféknél fogva. Az állat azonnal mozdulatlanná merevedett, és remegve állt, miközben Leveri az őt figyelő fiatal férfira nézett.

- Erre nem lesz szükséged – Az érkező a késre célzott, és a hangjából úgy tűnt, hogy jól mulat. – Hallottam ahogy közeledsz, és jöttem hogy megnézzem, mi járatban. Arith Velaster vagyok, enyém a kastély.

- Leri Stass – Ez egy becenév volt, amit nagyon régóta nem használt, kombinálva egy családnévvel amit a városban hallott. - Attól félek, eltévedtem – folytatta. – Reménykedtem benne, hogy találok egy fedett helyet ahonnan továbbállhatok holnap reggel.

- Nem is félsz, igaz? – Velaster feje oldalra billent – A legtöbb ember félne, egyedül idekint a sötétben.

- Nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember – válaszolta Leveri. Igazság szerint túl fáradt volt ahhoz, hogy féljen, kivéve a feje mélyén meghúzódó aggodalmat, hogy már most túl későn érkezett.

- Értem hát – a száraz jókedv visszatért Velaster hangjába. – Természetesen szívesen látlak vendégemként a házamban. Nem sokszor jönnek látogatók errefelé.

- Nem csodálom. Kicsit romos. - Leveri levette kezét a késéről, és helyette megpaskolta a lova nyakát. - Elnézést, ez nem volt túl udvarias. – tette aztán hozzá.

Velaster nevetett.

- Nem vettem magamra. Igazad van, ez egy rom, legalábbis részlegesen az. Újjáépítem. Remélem nem bánod?

Leveri leszállt a lováról.

- Addig nem, amíg a romok között van ágy.

Követte házigazdáját, a már megnyugodott lovat vezetve a kastély felé. Nehéz volt bármit is kivenni az épületből a félsötétben.

- Sokáig fog tartani újjáépíteni? – Leveri remélte, hogy vizsgálódását általános érdeklődésnek veszik.

- Évek, valószínűleg – Jött a vidám válasz. – És egy kisebb vagyon. Szerencsére én mindkettővel rendelkezem.

Velaster kinyitotta a dupla ajtó egyik szárnyát, amely egy vörös szőnyeggel díszített folyosóra vezetett.

- Menj csak be, van egy kandalló az ebédlőben, a jobbodon. Ellátom a lovadat.

- Köszönöm – mondta Leveri, miközben megragadta a csomagokat, aztán bement az ajtón.

Miután becsukódott az ajtó mögötte, Leveri erős késztetést érzett arra, hogy a legközelebbi lépcső felé rohanjon Korixot keresve. Velaster bármelyik pillanatban visszatérhet, és nem tenne jót, hogyha szaglászáson kapná. Legalább a késő esti kóborlást rá lehet fogni a rossz álmokra. Így hát kényszerítette magát hogy várjon, ahogy Velaster javasolta, a tűz hívogató melege mellett.

Az étkezőn nem látszott, hogy egy romhoz tartozik. Egy hosszú asztal uralta a termet, olyan tökéletesen kifényesítve, hogy Leveri használhatta akár látásra is használhatta volna a felületét. A székek ugyanolyan fából készültek mint az asztal, a szőnyeghez illő piros párnákkal díszítve. Arany kárpitok lógtak a falakról, és egy pár kard lógott díszítésképpen a kandallópárkány fölött.

- Antik darabok.

Leveri ugrott egyet ijedtében. Nem hallotta Velastert bejönni. Megfordult, és látta, hogy vendéglátója egy ezüst tálcát tart a kezében. A tűz gesztenyeszín csillogást adott fényes, göndör hajának.

- Vettem a bátorságot, és hoztam vacsorát.

- Nagyon kedves. – Leveri nézte, ahogy Velaster leteszi az ételt elé: egy tányér levest, kenyeret, vajat, valamint bort. Kínos volt, hogy a ház ura szolgálta ki, és elgondolkozott azon, hol lehetnek a szolgálói.

- Szokatlan, hogy egy magányos utazó ilyen későn kockáztat az utakon. – Velaster két kupát vett le a kandallópárkányról, és megtöltötte őket. – Nem féltél, hogy banditák támadnak meg? Vagy vadállatok? Azok, amiktől a városiak mindig rettegnek és gondosan magukra zárják az ajtóikat?

- Nem különösebben – alig fontolta meg a válaszát. – Nem nézek ki elég gazdagnak ahhoz, hogy a banditák velem vesződjenek, és bármelyik vadállat amelyik eléggé el van keseredve ahhoz, hogy megtámadjon, valószínűleg jobban érdeklődik a lovam iránt.

Miközben Leveri evett, Velaster őt tanulmányozta.

- Érdekes meglátás.  

- És te nem aggódsz, hogy idekint élsz egyedül?

- Nem különösebben – mondta Velaster. – Végül is, mindenki azt gondolja, hogy ez csak egy rom.

A forró leves és a jó bor miatt Leveri csak bólogatni tudott. Velaster felvezette a szobájába mielőtt szégyent hozhatna magára azzal, hogy elalszik levesevés közben.

- Érezd magad otthon: aludj, amíg kedved tartja.

-Köszönöm – Leveri elfogadta a felkínált lámpást, és becsukta maga mögött az ajtót. Egészen addig nem mozdult meg, amíg nem hallotta Velaster távolodó lépteit a lépcsőn lefelé.

Mikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, Leveri letette a lámpát és leült az ágyra. A hűvös éjszakai levegő felébresztette egy kissé, de még mindig kimerültnek érezte magát. Csak egy pár percig akart ülni.

Összeráncolta a homlokát, ahogy megérezte a nyirkos szagot, amely a hideg szellővel együtt kúszott be a szobába. Az ajtó másik oldaláról szipogást hallott.

- Korix? – suttogta. Megragadta a portálkövet ahogy átvágott a szobán, és kilökte az ajtót.

A semmibe bámult. Valaki sikoltott.

Leveri felriadt, és egy percig teljesen biztos volt benne, hogy a sikoly valóság volt. A szoba érintetlen volt, Leveri mégsem tudta elhessegetni azt az érzést, hogyha még egyszer elalszik, a szoba tényleg az üres sötétségbe nyílik.

Megragadta a csomagokat és Korix keresésére indult.

Az erőd sötét volt és csendes, ahogy lefelé tartott a lépcsőn. A föld és kövek szagára emlékezve követte a csigalépcsőt a föld alá vezető feketeségbe.

Hirtelen sokkal hidegebb lett. Leveri hátrapillantott, de a lépcsők görbe íve a homályba veszett. Előhívott egy fénylabdát, elég aprót ahhoz, hogy ne szívja le nagyon az energiáit, és követte a lépcsőket lefelé.

Egy kövezett folyosó terült el előtte a lépcső alján. Minden kísértetiesen nyugodt volt, csak a fal ívét szakították meg időről időre egy-egy ajtónyílás sötét foltjai. Az első pár nyílásban még ajtó sem volt, és Leveri azon kezdett merengeni, hogy a felújítási munkálatok vajon elértek-e már idáig. Biztosan voltak más lépcsőlejáratok és folyosók is, de Leveri ettől függetlenül ezen ment tovább.

Az első ép ajtó, amit talált nem volt bezárva, és egy apró szobába nyílt. Gyökerek vertek utat maguknak a falban, helyettesítve a köveket omladozó talajjal. Becsukta az ajtót, és követte a folyosó kanyarodó útját. A következő ajtó szintén egy elhagyatott szobába vezetett. A következő szoba a rothadás különböző szintjein álló tárgyakkal volt tele. Leveri már épp becsukta volna a szobát, amikor egy hüvelyébe csúsztatott kardra lett figyelmes, néhány doboznak támasztva. A kardgomb és a keresztvas fekete volt, arany mintákkal díszítve, amelyek csillogtak a fényben, a markolat pedig ezüst dróttal volt körbetekerve.

Korix kardja.

Leverinek felfordult a gyomra. A földön halomba voltak dobálva Korix egyéb holmijai, a kése, és a csizmája. Leveri összeszedte őket, majd a kardot a derekára erősítette. Furcsán féloldalasnak érezte tőle a járását.

A következő ajtó zárva volt. Leveri megállt előtte, és hagyta hogy a fénylabdája az ajtónál lebegjen. Volt egy panel az ajtón fejmagasságnál, amelyet félrecsúsztatva egy kis rácsozott ablak tűnt fel. Odanyomta az arcát, de nem hallott semmit.

- Korix? – suttogta. – Korix, odabent vagy?

Egy hangos levegővétel hallatszott, majd kaparászás a kövön.

- Ne gyere közelebb – hallatszott egy figyelmeztető hang, rekedt és fulladó.

Leveri két részre osztotta a fénygömböt, és az egyik részét keresztülrepítette a rácsokon.

- Leveri? – Korix az ajtóhoz jött, miközben a fénygömb lustán körözött körülötte. A szemei lázasan ragyogtak.

- Tényleg te vagy az? Mit keresel te itt?

- Megmentelek. El tudod érni a zárat belülről? Elhoztam a tolvajkulcsodat.

Átadta a szerszámot, majd Korix eltűnt a szemei elől.

- Ne mozgasd a fényt, elvonja a figyelmem.

- Hogy sikerült elkapnia?

Egy rövid szünet után fém halk hangjait lehetett hallani, ahogy fémnek ütődik.

- Eltévedtem – Korix hangja önvádtól volt keserű. – Azt gondoltam, hogy visszatalálok, de  sötétedett. Nem találtam meg az utat, és minél jobban siettem, annál rosszabb lett a helyzet.

- De csak nem hagytad el a várost?

- Amint rám talált, nem maradt sok választásom.

- De…

- Leveri, koncentrálni próbálok.

Leveri visszafordította a figyelmét a folyosó felé.

Egy árnyék tűnt elő az egyik ajtónyílásból, és Arith Velaster formáját öltötte fel.

Leveri káromkodott egyet.

- Mi van? – kérdezte élesen Korix.

- Csak folytasd tovább – mondta Leveri, s közben nem vette le tekintetét a ház uráról, ahogy az egyre közelebb ért.

- Ne gyere közelebb.

- Parancsokat osztogatsz nekem a saját házamban? – Velaster hangjában ámulat csengett.  

Leveri hallotta maga mögött, ahogy Korix a leejtett tolvajkulcs után tapogatózik.

- Mit akarsz? – kérdezte Leveri.

- Biztosan te is képes vagy érzékelni a félelmét. – Velaster még egy lépéssel közelebb jött. – Nem csupán fél a sötétségtől. Halálra rémíti őt. Tudtad, hogy a saját világában három nap létezik, egy fehér, egy piros és egy kék? Sosincs egészen sötét. Mondta már neked, mi rémíti meg annyira a sötétségben? Nekem elárulta, habár nem állt szándékában.

Három nap. Hirtelen értelmet nyert, hogy miért nem akarta Korix elfújni a gyertyákat éjszaka.

- Ez az, ami hozzá vonzott téged? – kérdezte Leveri. – A félelme?

- A sötéttől való félelem gyermeki rettegés. Megtalálni ezt egy felnőtt férfiben különös csemege. Aztán rájöttem, hogy attól is fél, hogy sosem talál haza a saját világába, hogy sosem látja viszont azt a három napot. Hogy is állhattam volna ellen? – Velaster bágyadt eleganciával mozdult előre.

- Azt mondtam, ne mozdulj.

- Vagy különben mit fogsz tenni? Sokkal jobban félsz, mint ahogy színleled.

- Nem félek tőled.

- Valóban nem. De valamitől félsz. Érzem, hogy így van, a fáradtság és a hősködés mögött ott van valami. Ugyan attól félsz amitől ő is: hogy sosem hagyod itt ezt a helyet, hogy egyikőtök sem fogja. Hogy sosem találsz majd haza.

Velaster belépett a fénykörbe. Ennek ellenére a pupillái egészen addig tágultak, amíg az egész szeme hasonlatossá vált ahhoz az üres sötétséghez, amit álmában látott.

Leveri kínos mozdulattal, bal kézzel húzta ki Korix kardját a hüvelyéből.

- Valamitől biztosan te is félsz – válaszolta Leveri.

Velaster kacajától borzongás futott végig a gerince mentén.

- Mégis mitől kellene félnem? A félelem táplál engem.

- Igen – mondta Leveri, de csak azért, hogy elnyomja a zár kattanását. – De fogadok, hogy ugyanúgy meg tudsz halni, ahogy mindenki más.

A cellaajtó kicsapódott. Leveri egy fél lépéssel odébb állt, ahogy Korix vicsorogva kiugrott mögötte a folyosóra, és ikapta a kardot a kezéből.

Velaster is előhúzott egy kardot, amelyet eddig Leveri nem látott. Összecsaptak a pengék, és sziszegtek az egymáson csúszó kardok.

- Azt hiszed legyőzhetsz itt? Láttad ennek a helynek a sötétségét. Nem egyszer elfogyasztott téged, s el fog most utoljára is.

Korix kivédett egy csapást.

- Most nincsen sötét.

Leveri fényei megrezzentek.

- Biztos vagy ebben? – Velaster nevetése elárulta, milyen jól szórakozik.

- A barátod fáradt – folytatta. - Meddig tudja még életben tartani azokat az édes kis fényeket, amíg az ereje végleg el nem hagyja őt? Mielőtt visszataszít téged a sötétségbe és rettegésbe?

Korix felordított és elhibázott egy csapást, amikor a fények megint megrebbentek.

Leveri a falnak dőlt. Velasternek igaza volt. Az elhibázott Látás elvette majdnem minden erejét, és közel sem pihent annyit, hogy felépüljön belőle. Szinte érezte, ahogy elpárolog az ereje, és nem marad semmi, amit felhasználhat. Ha kialszanak a fények, Korix ugyan tovább harcolna, de veszítene. Egyikük sem jutna haza többé. A fények halványodni kezdtek.

- Leveri, ne!

- De igen –sziszegte Velaster. – Hadd aludjanak ki a fények. Hadd töltsön tele a félelmed.

- Teletölt? – suttogta Leveri, ahogy Korix a nevét kiáltozta. Emlékezett rá, hogyan gyűjtötte össze a félelmet, amikor Korixot kereste, hogy a Látást használhassa. Az a varázslat nem pusztán a saját erejéből táplálkozott.

Nem Velaster volt az egyetlen, aki fegyverként tudta használni a félelmet. Elengedte a fényeket, hagyta őket kialudni.

Korix a nevét ordította.

Leveri kihúzta magát ültében, és a látáshoz használt tálra gondolt, minden félelemre amit látott és érzett benne. Beszívta ezt a rettegést, elképzelte, ahogy megtölti őt, csakúgy, mint a vér a duzzadó kullancsokat. A sötétségben hallotta Velaster kacaját, Korix szenvedését. Hozzáadta a félelmekhez Korix nehéz légzését, és elfojtott káromkodását. Aztán, mikor érezte a melegedő fájdalmat a koponyájában, az egészet Velasterre zúdította.

Miniatűr napok törtek utat erre a világra: fehér, vörös és kék. Velaster felkapta a kezét, hogy eltakarja a szemét, miközben Korix előretört egy harci kiáltás kíséretében. Vér csillant, ahogy Velaster elvétette a védekezést. A fények Velaster feje körül rajzottak, akár a bogarak. Az egyik lecsapott rá, ahogy fordulni próbált, és selyemingje lángra kapott. Egy perccel később lángok világították meg a folyosót.

Velaster sikításában semmi emberi nem volt. A hang Leveri koponyájába hasított, akár a kés. Újból érezte az orrából szivárgó vér csiklandozását. Nem volt benne biztos, hogy a lángjai aludtak ki előbb, vagy ő maga.

Végül Leveri arra ébredt, hogy valaki félig cipeli, félig vonszolja őt. Felé csapott – az utolsó leheletéig harcolna Velasterrel – de csak Korix szólt hozzá.

- Hagyd ezt abba – mondta neki.

Leveri hagyta, hogy Korix kicipelje őt a hideg levegőre. Lerogyott egy fal tövébe, és arra nyitotta ki a szemét, hogy Korix éppen egy lámpást próbál meggyújtani. Tekintete aggodalommal volt tele.

Leveri letörölte az ingujjával a vért az orra alól, aztán összerezzent.

- Két orrvérzés ilyen rövid idő alatt. Teoren mester megölne ezért. De ne aggódj, rendben leszek.

- Rosszabbul nézel ki, mint maga a halál.

- Na nézz oda, ki beszél!

Korix még mindig úgy tartotta magát, mintha bármelyik pillanatban támadás érhetné. Haja szénaboglyaként keretezte arcát, és legalább háromnapos borosta díszítette sápadt bőrét.

Egy pillanatig Korix nem válaszolt.

- Eljöttél értem – mondta végül. - Nem gondoltam volna, hogy megteszed. Köszönöm.

Leveri megvonta a vállát.

- Nem hagyhattalak csak úgy ott.

- Hogy találtál meg?

- Varázslat – mondta és összedörzsölte az ujjait. Korix mentségére legyen szólva, hogy nem rezzent úgy össze, ahogy szokott, mikor szóba jönnek Leveri képességei.

- A világod. Tényleg három napja van?

Az ég keleten világosodni kezdett. Korix arrafelé nézett.

- Igen – válaszolta végül. – Yolen, Aeris és Regba. Senki sem emlékszik rá, hogy valaha mindegyik egyszerre bukott volna le. Azt mondják, hogyha megtörténik, démonok törnek elő a sötétségből, hogy eltöröljenek mindannyiunkat. Többször is elgondolkoztam azon odalent, hogy mi van, hogyha az a teremtmény egy a démonok közül.

Visszaszerezték a csomagjaikat a földalatti cellákból. Leveri próbált nem ránézni Velaster hullájára, ami csúnyán elégve, fej nélkül hevert a folyosón.

- És most mi lesz? – kérdezte Korix.

- Hogy őszinte legyek, nem terveztem, hogy még akkor is itt leszek, amikor Velaster rájön, hogy miért jöttem. De a portálkő feltöltődött.

- De most nem tudod használni.

- Nem. Legalábbis egy újabb orrvérzés nélkül nem.

- Várhatunk vele. Bárhova is nyíljék, úgysem az otthonom lesz az.

- Talán nem – mondta Leveri. – De ha így történne, legalább nem egyedül utazunk.

- Legalább ennyi megadatott, igen – válaszolta Korix egyetértően.

Visszatértek a felszínre, és egymás mellett ülve nézték végig a napfelkeltét. 

Írta: Nik Eveleigh

 A ráncos férfi bedugta ujját a száradt földön szétszórt, csavaros belek közé. Az egy napja elhullt nyúl, ami azelőtt birtokolta őket, három lépésre kelet felé feküdt az oldalán.

Az ujj mozgására a belek kötegei még jobban szétterültek. A férfi oldalra billentette a fejét, és ujjait az ajkához emelve megízlelte őket. Elragadtatásában egyik lábáról a másikra ugrott, és szemei forogtak üregükben.

Néhány perc elteltével szemei visszanyerték állapotukat, s újra összpontosítottak. A férfi egy bólintással a tömeg felé fordult.

- Eső. Két nap múlva.  

Íme első ámde remélhetőleg nem utolsó bejegyzésem. Azért indítottam ezt a blogot, hogy kezdő fordítóként, és szárnypróbálgató íróként fel tudjam tölteni a munkáimat, és szívesen várok róluk véleményeket!